Sottovoce:

örök terasz

Láztalan vagyok, még-beteg.
Álmodok magamnak életet:
benne van minden, amire
vágyom: közelséged, laza
izmaim a csontvázon, örök
terasz, kilöttyent pillanat
kockás terítőn ott a nap.

festetlen

Egy kopott kispesti kokott
- ha úgy tetszik céda –
álmában fesletlen gésaként
festette fekete tussal mandula
metszésű szemeit kaukazoidra.

A hosszú munkanap hajnalán
mosolyogtak be először az
üllői úti fák festetlen ablakán.

majd elválik


Úgy beszélsz, mintha mindenben
ott lenne az Isten, a te Istened,(az
enyém biztosan nem, hisz nekem
semmim sincsen), aki veled didereg
minden döntésképtelen útkereszt-
eződésedben, most az éjszaka
fényeinél mintha halványodna
feje felett a megkopott glória,
még egyszer megdörzsölöd
a szemed, hinni akarok-ot őröl
fogsoraid között a zománcos jelen,
elhomályosult tekintetedben
hüvelykujját rezignáltan emeli
égnek (Ady szívében is ilyen rőzse-
dalok égtek - gondolod magadban)
s reménykedsz, hátha egyszer egy
kiégett utazóügynök megszánja,
felveszi, talán még fizet is neki egy
kört az útszéli motelben, legközelebb.

két lépésre

Elmondanám azt az egyetlen gondolatot,
ami eszembe jutott ma kettő és három
között, mikor a halál szépségéről írtál –
de nem merem. Talán nem is fontos már.

Kiképeztek a hallgatásra, pedig sokat
fecsegek felszínem felületi feszültségén,

mégis szégyellem, hogy megértőnek
látszom, s most neked köszönhetem,
hogy megértettem végre, mit jelent,
az egyetlen jó sor, amit egyszer egy
szövegben a véletlen íratott velem:
a világ ránca takarja arcom.

eszterlánc

Parázna lány, eszterlánc, az a kedves
ránc én vagyok ott a homlokán, ha nevet
arcán pajkos gödröcs-kék a szeme (bele-
veszek, pedig minden másnap délután
fél négy és öt között más úszkál benne,
tudod, mennyire kudarckerülő vagyok)

Hazafele virágot lopok; a József Attila
lábai előtt heverő eszter-arcú nefelejcs
arra már alig nő, néhány nap múlva baj-
ban leszek, de majd kitalálok valamit,
hogy csokorba kössem álmait; addig is
(átmenetileg)
viszkető valóságát színezem ki dolgos
te-nyer-ében terápia-azúrra vagy beton-
dzsungel-hangulat-szürkére, pillanatnyi
mentális állapotomtól függő árnyalatra.

Eközben a jól kitaposott menekülési
útvonalra lépnék, de balra nyíl:
wrong way – megint wrong,
megint way,
hogy én ezt mennyire unom.

A kígyó a saját farkába harap, lánc (híd),
ördögi (kör) gyűrű, mőbiusz szalag.
Vészkijáratot keresek. Exit-us. Ez remek!


improvizációk ´a´ témára

középszerű

Szerű. Mondhatjuk, olyan, mintha.
Semmiképpen sem száz százalék.
Ilyen alapon nulla is lehetne.
Talán pont annyi. Talán, akárcsak én.

hangulatjelentés

A lakosság nyolcvan százalékának
okoz az ősz átmeneti hangulat zavart,
mélabút, esetleg depressziót (de nem
használok nagy szavakat), tehát meg-
állapítható, szeptembertől novemberig
(a falevelek a tanúim): ősz van.

Nyáron meg nyár. Pollentámadás,
parlagfű. És kurva meleg, túlsúlyos
nemzetünk izzad, mint a ló, vagy
inkább, mint a baktíriai teve. Aszály
sújtotta övezet. Szénsavmentes vizes
palack zihál a hónalatt.

Télen többféle csapadék közül választhatunk.
Én a fahéjas forralt bor mellett voksolok.
Hideget a befizetett központi fűtés számla
melegíti, jégvirágot a lehelet. Karácsonykor
karácsony van, ami éppen eléggé megvisel
minden pénztárcát, ideget.

De tavasszal, valami mozdul, valami
éled, pajzán szirmok illat fuvallatokra
eszmélnek, rügyek élveznek a fényre.
D-vitamin, mini, dús dekoltált leányok
szemében (mindannyiunk örömére)
kacér ’ eccomi’ ring.


eccomi (ol.): íme, itt vagyok

legalább téged

Van-e még súlya itt a szavamnak,
ha odabenn zegzugosra fagynak
az érvek, álarcokra az únt mosolyok?

Ha majd a magból kikelve a lényeg
megbokrosodik, zablára harap, nem
marad másod, mint túros reményed,

hogy meztelen lényed, legalább téged
kielégít.

virágnyelv

’ Lehetnénk barátok’, motyogta kissé
szégyellősen Árvácska, s fejet hajtott
Babér előtt, mélyen (színlelt örömmel),
ahogy a költői becsvágy előtt szokás.

Bazsarózsa pironkodva múlatta
örömét, míg velem élt, s Bogáncsra
mutogatva morzsolt el egy legördülő
könnycseppet, ha neki rólam beszélt.

Búzavirág parázsló szemekkel soha
nem adta fel a reményt, a törékeny
Harangvirág szemében dac dal fakadt,
ha elhaladtam az ablaka alatt, tisztán
láttam benne: ’ Gyengének tartalak.’

Ibolya szerény volt, néha összekeverte
a gyengeséget a gyengédséggel (megesik).
Jázmin örömillatában varázslatosak voltak
perceim. Krizantém felszabadította szívem
(így lett ő béklyóm), ezek után Liliomom
örök ártatlanságra ítélt. Szerettem szűzi ízét,
bár nekem akkortájt már Nád kellett, ki hajlott
tőlem, hozzám: ’ gyere, gyere’ sugdosott édes
szavakat fülembe vég nélkül minden este.

Nárcisz túl hiú, Nefelejcs túl hű volt.
Nőszirom csapta mindig a sok hűhót
semmiért. Orgona nem hitt nekem soha,
Rózsa szeretett, ó én ostoba, hittem neki
egyszer, most már tudom, nem kellett volna.

Százszorszép hallgatott, ha beszélni kellett,
unalmasan telt el vele az a röpke hónap.
Most épp Tulipánnal élek egy garzonban,
s bár szirma fekete (nem vagyok én előítéletes),
igen odaadó, úgy néz ki, hogy szeret, mert mindent
megtesz értem, s én ezt neki könnyű szívvel hagyom.