Ha nem érzi a "fájást", hogy ezt-azt nem így kellene megoldani, a dologhoz, a másikhoz  viszonyulni, ha nem tanul a megoldásaiból, hogy egy következő lépésnél, kapcsolatnál  másképp tegye, mint korábban, akkor ez valószinűleg a személyisége jellemzője. Persze mindenben van tanulság, ha elmúlik a düh, a harag, ha már nem az érzelmek uralnak mindent, akkor érdemes lenne levonni a magunk számára fontos következtetéseket. Nyilván ha hárítani akarjuk mindazt - úgynevezett énvédelemből, félelemből, kényelemből -, ami esetleg változtatásra késztetne, "kényszerítene", akkor hárításokkal fogjuk leélni az életünket. Esetleg hamisan, önmagunkat is becsapva túlélni és nem átélni a mát, a kapcsolatainkat. Senki nem tökéletes, nyilván én sem, de törekszem az igazra, az őszinteségre másokkal és magammal szemben is. És még az is lehet, hogy sokaknak ebben a teljesítménycentrikus, technokrata világban ezek "csak" érzelmi szempontok, asztalról lesöprendőek, naív semmiségek. Nem baj, az ő világuk olyan, az enyém, a tiéd, talán mindazoknak, akik ide eljönnek és be-benéznek az övéktől különböző, egész más. Tudni kell, vagyis tudomásul kell venni,  kivel létezik az "együtt", kivel az "egymás mellett", és kivel a "nélkül".